1. fejezet - Az a bizonyos barna szempár

~Elisabeth Jane~

Sacramento csodás. Talán jobb is, mint amire emlékeztem. Most, hogy újra itt vagyunk, úgy érzem, mintha visszatért volna a gyerekkorom. De nem csak egy része, hanem minden egyes pillanata. Imádtam ezt a várost, úgy ahogy volt. Nagyon fájt, amikor New York-ba kellett költöznöm. De most valahol belül repesek az örömtől, hogy visszajöhettem. Alig várom, hogy újra sétálhassak a parkba vagy elmenjek a vidámparkba, ahová régen olyan sokszor kimentünk. A nagynéném hamarosan biztos azt tanácsolná, hogy keressem meg apát, de nem fogom megtenni. Dühös vagyok rá. Ráadásul annyira, hogy elmondani sem tudnám. Nem fog érdekelni, ha most ebben a pillanatban belépne az ajtón és térden állva könyörögne a bocsánatkérésemért. Nem izgatna semennyire sem! Ő már a múlt. Számomra most csak az számít, hogy visszalendüljek a suliba és színötösre le tudjak érettségizni, hogy aztán elmehessek a Harvard-ra. Ebbe a suliba vágyom már elsős korom óta. Ha felvennének akkor lennék csak igazán boldog. Akkor érezném azt, hogy apám nélkül is teljes tud lenni az életem.
-Lisa kész vagy?-zökkentett ki a gondolatmenetemből Sophie.
Az unokahúgom igazán pajkos, ennivaló kiscsaj, habár még csak 3 éves. Nagyon szereti az ovit és amióta csak odajár azt akarja, hogy én vigyem el oda minden áldott reggel. Nem is bánom, mivel nagyon szeretek vele lenni. Szinte már  második anyukájának tekint, mert amikor a nagynéném dolgozik, akkor mindig én vigyázok rá.
-Igen.-mosolyogtam rá.
-Elmegyünk a játszótérre?-kérdezte egy tündéri mosoly kíséretében.
-Anyát megkérdezted?-néztem rá.
-Nem.
-Akkor kérdezd meg, jó?
-Oké.-mondta, majd kiment.
Mosolyogtam, majd a kipakolt ruháim közt kerestem, valami könnyed, tavaszi kabátot, mert ahogy elnéztem nem volt túl hideg. Amikor megvoltam már siettem is le, ahol Sophie már tettre kész volt.
-Vigyázol rá, ugye?-nézett rám a  nagynéném.
-Persze.-mosolyogtam.
-Menjünk már!-türelmetlenkedett Sophie.
Megfogtam a kezét, majd kimentünk a házból. Elindultunk a játszótér felé. Pontosan tudtam merre kell menni, még így 8 év után. A szellő enyhén fújt. Fantasztikus virágillat terjengett, amerre csak mentünk.  Amikor odaértünk a játszótérre újra előtörtek belőlem az emlékek. Tudom, hogy melyik hintán veszekedtünk a húgommal, hogy hol ültem a homokozóban, hogy melyik csúszda végén kapott el apa, amikor lecsúsztam.
Sophie-t az útjára engedtem én pedig leültem egy padra, ahol tökéletesen láttam. Nagyon édesen játszott egy másik kislánnyal, akit most ismerhetett meg. Az unokahúgom nagyon könnyen barátkozik, ellentétben velem. Csak ültem a padon és néztem amerre láttam. Néztem a fagyiskocsit, a játszó gyerekeket, a boldog családokat. Elmerengtem a gondolataimban, miközben a szél lágyan simogatta a bőrömet. Ez nem New York. New York zsúfolt, amit szerettem, mert sosem állt meg egy pillanatra sem. Sacramento is zsúfolt, de a város meg szokott állni egy pillanatra, amikor nem járnak az autók, kihaltak az utcák és csak a utcai lámpák világítanak. Mit szoktak mondani? Mindenhol jó, de legjobb otthon. Ez így igaz!
Annyira elmerengtem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy már nem egyedül ülök a padon. Ez fiú ült mellettem. Barna hajú, egyidős lehetett velem. Egy fagyi volt a kezében, ami egy kicsit bizonytalannak látszott. Fantasztikus megérzésem most sem hagyott cserben, ugyanis a fagyigombócok olyan bizonytalanul voltak egymásra téve, hogy a legfelső leesett és épp a ruhámon kötött ki.
-Ó, basszus! Bocsi!-kapott észbe a fiú.
-Semmi baj.-mondtam, majd zsepit kerestem, amivel leszedtem a fagyit a ruhámról.
-Tényleg bocsi! Nem direkt volt.-mentegetőzött továbbra is.
-Mondtam, hogy semmi baj. Nem haragszom.-mondtam, majd ránéztem.
Ekkor fagytam le. olyan gyönyörű barna szemei voltak, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ilyen barna szemeket még életemben nem láttam. Le sem akartam venni róla a szemem, de egyszer csak szólogatni kezdett.
-Minden oké?-kérdezte.
-Ja, persze.-eszméltem fel.
-Nézd, tudom, hogy nem ismerjük egymást, de szeretnélek kiengesztelni.-kezdte el.
-Mi?-néztem rá.
-Mi lenne, ha elmennénk valahova fagyizni holnap?-nézett rám mosolyogva.
-Tudod, most költöztünk ide és ebben a pár hónapban szeretnék az érettségire koncentrálni, de a holnap tökéletesen megfelel.-mosolyogtam.
-Nagyszerű. Egyébként Josh vagyok, Josh Lisbon.-nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
-Elisabeth Jane.-ráztunk kezet.
-Lisa, menjünk haza!-jött oda Sophie egy kicsit álmosan.
-Rendben.-mondtam, majd Josh-ra néztem.-Bocs, de most mennem kell.
-Persze, menj csak.-mosolygott.
Sophie-val elindultunk hazafelé.Hazaérve azonnal felment a szobájába és abban a pillanatban el is aludt. Én átmentem a saját szobámba és előkerestem egy könyvet. Olvasni kezdtem, de valahogy mindig elakadtam benne. Egyfolytában Josh barna szemei és a mosolya járt a fejemben és nem tudtam kiverni belőle.

~Josh Lisbon~

Ez a lány egyszerűen fantasztikus. Egy kicsit talán szégyenlős, de nem bánom. Olyan gyönyörű kék szemei voltak, hogy egy pillanatra megállt bennem az ütőér. Azt a kék szempárt láttam a szemeim előtt egész végig, amíg anya irodájába nem értem. Ott ugyanis Peter zavarta meg a képzelgéseimet.
-Mizu haver? Egy kicsit késtél! Wendy már majdnem szétszedett, mert még nem hoztad a filmet. Ugye elhoztad a filmet?
-Elhoztam.-mondtam, majd odaadtam neki a DVD-t.
-Na elhozta?-jött ki Wendy az egyik irodából.
-Hála Istennek el.-mondta Peter, majd odaadta Wendy-nek a lemezt.
A filmeket illetően Wendy olyan, mint egy kislány, aki nem kap elég cukrot.
-Te min gondolkozol?-kérdezte hirtelen anya.
-Ja, semmin.-eszméltem fel.
-Akkor rendben.-mosolygott.
-Semmin? Semmin? kérdezte hirtelen Kendy.
-Igen, semmin.-mondtam.
-Ismerem ezt a sóvár pillantást. Te szerelmes vagy!-mondta nagy ujjongatások közepette.
-Nem! Hülye vagy?
-És ki a szerencsés lány?-jött oda már Wendy is.
-Legalább pom-pom lány? Mert a pom-pom-os csajok klasszak.-mondta Peter.
-Szállj le a földre kisfiam!-mondta Grace, Peter anyja.
-Hova valósi? Legalább ismered?-kérdezte ismét Wendy.
-A parkban találkoztunk. Olyan közvetlen és annyira kedves.
-Mennyibe fogadunk, hogy a szeme ejtett rabul?-nézett rám Kendy.
-Igen, a szeme volt.-vallottam be.
-A nevét tudod?kérdezte Peter.
-Elisabeth.
-Elisabeth? Úgy hívták a volt kutyámat..-vigyorgott Wendy.
-Mi lett vele?-kérdezte Kendy.
-Apa átment rajta a kocsival. Amit még most sem bocsátottam meg neki.-mondta.
-Már bocsánatot kértem egy csomószor!-jött ki az irodából Wendy apja.
-Amúgy találkoztok még?-kérdezte Peter.
-Igen, holnap.
-Oké, srácok. Holnap mindenki jöjjön feketébe. Beöltözünk ninjának és megfigyeljük milyen is ez az Elisabeth.-mondta Kendy.
-Te tiszta hülye vagy.-mondta röhögve Wendy.
Ezek mellett a hülyék mellett sosem unatkozom. Ők a legjobb barátaim. Azért remélem Kendy nem gondolta komolyan ezt a ninjás dolgot.