2. fejezet- Ezt hogy csinálod?

~Elisabeth Jane~

Másnap nem az ébresztő keltett fel. mondjuk csak én vagyok olyan hülye, hogy vasárnap is beállítom az ébresztőt. Erről le kéne szoktatnom magam. Gyorsan felöltöztem, majd sminkelni mentem a fürdőbe. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor sminket teszek fel, ugyanis nem vagyok az a sminkelős típus. Amikor végeztem a nagy művel lementem a konyhába. A nagynéném épp a nappaliban volt és nézte a tv-t. 

-Szia!-köszöntem.

-Szia Lisy! Jól aludtál?-kérdezte mosolyogva.
-Igen. Figyelj, nekem most el kell mennem, de majd jövök.-mondtam.
-Rendben. De lécci 2-kor már legyél itthon, mert dolgozni megyek és vigyázni kellene Sophie-ra.
-Oké. Akkor én megyek is. Szia!-intettem, majd kimentem a házból.
Siettem a parkba, hogy minél hamarabb találkozzak Josh-sal. Magam sem tudom, de annyira akarom látni. Komolyan a végén, majd azon kapom magam, hogy belezúgtam. Na oké, ebből most kell felébrednem!!! Viszonylag hamar odaértem a parkba, ahol az egyik padon ülve észre is vettem Josh-t.
-Szia!-mondta, mikor odaértem.
-Szia! Sokat vártál rám?-kérdezte.
-Nem, dehogy.-rázta a fejét.
-És merre akartál vinni?
-Egy nagyon klassz helyre.
Elindultunk. Csak sétáltunk a városba, miközben egy csomót beszélgettünk. Soha nem éreztem magam még ilyen jól egy fiúval sem. Habár ha jobban belegondolok még sosem lógtam együtt egy fiúval sem. Hamarosan megérkeztünk egy helyre, ami belül irtó klasszul nézett  ki, hogy az már fantasztikus. Volt itt fagyizó, lehetett bowlingozni, biliárdozni meg még egy csomó klassz dolgot. Leültünk az egyik asztalhoz.
-Sokat jársz ide?-kérdeztem.
-Általában a srácokkal jövök ide. Amúgy honnan költöztél ide?
-New York-ból.
-Az tök jó. És milyen?
-Olyan, mint a filmekben. Nyüzsgő és zajos.-mosolyogtam.
-Az jó.
-Te voltál már ott?
-New York-ban?-kérdezte, mire bólogattam.-Nem, még soha. De egyszer el szeretnék menni.
-Amúgy, ha a te barátaid ülnek a sarokban lévő asztalnál, akkor lécci szólj nekik, hogy látom, ahogy megállás nélkül bámulnak.
Josh erre megfordult, majd újra rám nézett.
-Hogy szúrtad ki őket?-kérdezte lehajtott fejjel.
-Nem zavar, hogy elhoztad őket. Amúgy jó megfigyelő vagyok.
Hamarosan a sarki asztaltól felálltak, majd odajöttek hozzánk.
-Ők itt Wendy, Peter és Kendy.-mondta Josh.
-Szia!-mondták egyszerre.
-Sziasztok!-mosolyogtam.
-Ezt hogy csinálod?-kérdezte Wendy.
-Mégis mit?-néztem rá egy kissé értetlenül.
-Hogy szúrtál ki minket?
-Ügyesen.-mosolyogtam.ű
-Ez nem  válasz.-rázta a fejét Peter.
-Akkor neked mi a válasz?-kérdeztem.
-Döntsük el bowlingban.-mondta.
-Ezt vegyem kihívásnak?-néztem rá.
-Pontosan.-helyeselt.
-Rendben.-vontam meg a vállam.
-Figyelmeztetlek, hogy Peter a bowlingbajnok.-sújta oda nekem Josh.
-Ezt jó tudni.-mosolyogtam rá.
Odamentünk a bowlingpályához.
-Na guríts.-mondta Peter.
-Előbb te.-mondtam, mire megvonta a vállát.
A kezébe vett egy bowling golyót, majd egy könnyed, de precíz mozdulattal elgurította. A golyó egy kivételével az összeset leburította.
-Na ezt szárnyald túl!-mondta Peter.
Én is felemeltem egy golyót. A szememet becsuktam, majd a golyót a bábuk felé gurítottam. Hallottam, ahogy gurul, majd egy zaj és ennyi. Kinyitottam a szemem. Egy bábú sem maradt a pályán. Csak néztem tágra nyílt szemekkel.
-Azta!-mondta Peter.-Ezt, hogy csinálod?
-Ügyesen.-mosolyogtam.
-Ha még egyszer megkérdezi azt, hogy "Ezt, hogy csinálod?" esküszöm kifutok a világból.-mondta Wendy.
-Nem tudjátok hány óra van?-kérdeztem.
-Fél 2.-nézett az órájára Wendy.
-Ó, bakker!-eszméltem fel.-Bocsi, de nekem most mennem kell!
-Menj csak!-mondta Kendy.
-Sziasztok!-mondtam, majd kirohantam.
Gyorsan hazamentem. Pontosan 2 előtt 1 perccel futottam be.
-Percre pontosan.-mondta a nagynéném, mire mosolyogtam.-Akkor én megyek is, oké? Majd jövök.
-Oké, szia!-mondtam.
A nagynéném elment én pedig kettesbe maradtam Sophie-val. Elvoltunk egész nap, mivel filmet néztünk, meg fagyiztunk, játszottunk, fürödtünk a medencében, stb. A lényeg, hogy a mai napom volt idáig a legjobb.

1. fejezet - Az a bizonyos barna szempár

~Elisabeth Jane~

Sacramento csodás. Talán jobb is, mint amire emlékeztem. Most, hogy újra itt vagyunk, úgy érzem, mintha visszatért volna a gyerekkorom. De nem csak egy része, hanem minden egyes pillanata. Imádtam ezt a várost, úgy ahogy volt. Nagyon fájt, amikor New York-ba kellett költöznöm. De most valahol belül repesek az örömtől, hogy visszajöhettem. Alig várom, hogy újra sétálhassak a parkba vagy elmenjek a vidámparkba, ahová régen olyan sokszor kimentünk. A nagynéném hamarosan biztos azt tanácsolná, hogy keressem meg apát, de nem fogom megtenni. Dühös vagyok rá. Ráadásul annyira, hogy elmondani sem tudnám. Nem fog érdekelni, ha most ebben a pillanatban belépne az ajtón és térden állva könyörögne a bocsánatkérésemért. Nem izgatna semennyire sem! Ő már a múlt. Számomra most csak az számít, hogy visszalendüljek a suliba és színötösre le tudjak érettségizni, hogy aztán elmehessek a Harvard-ra. Ebbe a suliba vágyom már elsős korom óta. Ha felvennének akkor lennék csak igazán boldog. Akkor érezném azt, hogy apám nélkül is teljes tud lenni az életem.
-Lisa kész vagy?-zökkentett ki a gondolatmenetemből Sophie.
Az unokahúgom igazán pajkos, ennivaló kiscsaj, habár még csak 3 éves. Nagyon szereti az ovit és amióta csak odajár azt akarja, hogy én vigyem el oda minden áldott reggel. Nem is bánom, mivel nagyon szeretek vele lenni. Szinte már  második anyukájának tekint, mert amikor a nagynéném dolgozik, akkor mindig én vigyázok rá.
-Igen.-mosolyogtam rá.
-Elmegyünk a játszótérre?-kérdezte egy tündéri mosoly kíséretében.
-Anyát megkérdezted?-néztem rá.
-Nem.
-Akkor kérdezd meg, jó?
-Oké.-mondta, majd kiment.
Mosolyogtam, majd a kipakolt ruháim közt kerestem, valami könnyed, tavaszi kabátot, mert ahogy elnéztem nem volt túl hideg. Amikor megvoltam már siettem is le, ahol Sophie már tettre kész volt.
-Vigyázol rá, ugye?-nézett rám a  nagynéném.
-Persze.-mosolyogtam.
-Menjünk már!-türelmetlenkedett Sophie.
Megfogtam a kezét, majd kimentünk a házból. Elindultunk a játszótér felé. Pontosan tudtam merre kell menni, még így 8 év után. A szellő enyhén fújt. Fantasztikus virágillat terjengett, amerre csak mentünk.  Amikor odaértünk a játszótérre újra előtörtek belőlem az emlékek. Tudom, hogy melyik hintán veszekedtünk a húgommal, hogy hol ültem a homokozóban, hogy melyik csúszda végén kapott el apa, amikor lecsúsztam.
Sophie-t az útjára engedtem én pedig leültem egy padra, ahol tökéletesen láttam. Nagyon édesen játszott egy másik kislánnyal, akit most ismerhetett meg. Az unokahúgom nagyon könnyen barátkozik, ellentétben velem. Csak ültem a padon és néztem amerre láttam. Néztem a fagyiskocsit, a játszó gyerekeket, a boldog családokat. Elmerengtem a gondolataimban, miközben a szél lágyan simogatta a bőrömet. Ez nem New York. New York zsúfolt, amit szerettem, mert sosem állt meg egy pillanatra sem. Sacramento is zsúfolt, de a város meg szokott állni egy pillanatra, amikor nem járnak az autók, kihaltak az utcák és csak a utcai lámpák világítanak. Mit szoktak mondani? Mindenhol jó, de legjobb otthon. Ez így igaz!
Annyira elmerengtem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy már nem egyedül ülök a padon. Ez fiú ült mellettem. Barna hajú, egyidős lehetett velem. Egy fagyi volt a kezében, ami egy kicsit bizonytalannak látszott. Fantasztikus megérzésem most sem hagyott cserben, ugyanis a fagyigombócok olyan bizonytalanul voltak egymásra téve, hogy a legfelső leesett és épp a ruhámon kötött ki.
-Ó, basszus! Bocsi!-kapott észbe a fiú.
-Semmi baj.-mondtam, majd zsepit kerestem, amivel leszedtem a fagyit a ruhámról.
-Tényleg bocsi! Nem direkt volt.-mentegetőzött továbbra is.
-Mondtam, hogy semmi baj. Nem haragszom.-mondtam, majd ránéztem.
Ekkor fagytam le. olyan gyönyörű barna szemei voltak, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ilyen barna szemeket még életemben nem láttam. Le sem akartam venni róla a szemem, de egyszer csak szólogatni kezdett.
-Minden oké?-kérdezte.
-Ja, persze.-eszméltem fel.
-Nézd, tudom, hogy nem ismerjük egymást, de szeretnélek kiengesztelni.-kezdte el.
-Mi?-néztem rá.
-Mi lenne, ha elmennénk valahova fagyizni holnap?-nézett rám mosolyogva.
-Tudod, most költöztünk ide és ebben a pár hónapban szeretnék az érettségire koncentrálni, de a holnap tökéletesen megfelel.-mosolyogtam.
-Nagyszerű. Egyébként Josh vagyok, Josh Lisbon.-nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
-Elisabeth Jane.-ráztunk kezet.
-Lisa, menjünk haza!-jött oda Sophie egy kicsit álmosan.
-Rendben.-mondtam, majd Josh-ra néztem.-Bocs, de most mennem kell.
-Persze, menj csak.-mosolygott.
Sophie-val elindultunk hazafelé.Hazaérve azonnal felment a szobájába és abban a pillanatban el is aludt. Én átmentem a saját szobámba és előkerestem egy könyvet. Olvasni kezdtem, de valahogy mindig elakadtam benne. Egyfolytában Josh barna szemei és a mosolya járt a fejemben és nem tudtam kiverni belőle.

~Josh Lisbon~

Ez a lány egyszerűen fantasztikus. Egy kicsit talán szégyenlős, de nem bánom. Olyan gyönyörű kék szemei voltak, hogy egy pillanatra megállt bennem az ütőér. Azt a kék szempárt láttam a szemeim előtt egész végig, amíg anya irodájába nem értem. Ott ugyanis Peter zavarta meg a képzelgéseimet.
-Mizu haver? Egy kicsit késtél! Wendy már majdnem szétszedett, mert még nem hoztad a filmet. Ugye elhoztad a filmet?
-Elhoztam.-mondtam, majd odaadtam neki a DVD-t.
-Na elhozta?-jött ki Wendy az egyik irodából.
-Hála Istennek el.-mondta Peter, majd odaadta Wendy-nek a lemezt.
A filmeket illetően Wendy olyan, mint egy kislány, aki nem kap elég cukrot.
-Te min gondolkozol?-kérdezte hirtelen anya.
-Ja, semmin.-eszméltem fel.
-Akkor rendben.-mosolygott.
-Semmin? Semmin? kérdezte hirtelen Kendy.
-Igen, semmin.-mondtam.
-Ismerem ezt a sóvár pillantást. Te szerelmes vagy!-mondta nagy ujjongatások közepette.
-Nem! Hülye vagy?
-És ki a szerencsés lány?-jött oda már Wendy is.
-Legalább pom-pom lány? Mert a pom-pom-os csajok klasszak.-mondta Peter.
-Szállj le a földre kisfiam!-mondta Grace, Peter anyja.
-Hova valósi? Legalább ismered?-kérdezte ismét Wendy.
-A parkban találkoztunk. Olyan közvetlen és annyira kedves.
-Mennyibe fogadunk, hogy a szeme ejtett rabul?-nézett rám Kendy.
-Igen, a szeme volt.-vallottam be.
-A nevét tudod?kérdezte Peter.
-Elisabeth.
-Elisabeth? Úgy hívták a volt kutyámat..-vigyorgott Wendy.
-Mi lett vele?-kérdezte Kendy.
-Apa átment rajta a kocsival. Amit még most sem bocsátottam meg neki.-mondta.
-Már bocsánatot kértem egy csomószor!-jött ki az irodából Wendy apja.
-Amúgy találkoztok még?-kérdezte Peter.
-Igen, holnap.
-Oké, srácok. Holnap mindenki jöjjön feketébe. Beöltözünk ninjának és megfigyeljük milyen is ez az Elisabeth.-mondta Kendy.
-Te tiszta hülye vagy.-mondta röhögve Wendy.
Ezek mellett a hülyék mellett sosem unatkozom. Ők a legjobb barátaim. Azért remélem Kendy nem gondolta komolyan ezt a ninjás dolgot.

Prológus

~Elisabeth Jane~

-Mindennel kész vagy?-vetett rám még egy utolsó pillantást a nagynéném.
-Igen.-bólogattam.
-Akkor 5 perc múlva indulunk.-mosolygott, majd kiment.
5 perc és végleg itt hagyjuk New York-ot. Itt éltem 8 évig és most egy kicsit furcsa lesz visszatérni Sacramento-ba. Újra odamenni, ahol felnőttem, ahol elszakítottak a családomtól, a múltamtól, az életemtől. Az unokahúgom, Sophie már tűkön ül, hogy végre elinduljunk. Amióta a nénikém bejelentette, hogy visszaköltözünk Sophie azóta zsong. Szinte 5 percre nem képes egy helyben ülni. Arra még mindig nem jöttem rá, hogy a nagynéném miért gondolta meg magát, hogy 8 év után visszaköltözünk, de hát nem tudok mit tenni.

*O*

Amikor a repülő leszállt a Sacramento-i repülőtéren, azt hittem ott hányom el magam. Nem azért, mert félek a repüléstől, hanem attól, hogy egyedül fogok meghalni. Az apám elméletileg még itt él a városban, de nem tudom, hogy felkutassam-e. Hiszen elméletileg az ő hibája volt az, ami történt. Mindegy is. Nem foglalkozok vele már legalább 8 éve és soha nem is fogok. Csak azt kívánom, hogy soha az életbe egyszer se fussak össze vele, mert esküszöm, akkor fogom kinyírni magam. Soha többé nem akarok találkozni vele! Sőt még egy árva szót sem szeretnék vele váltani soha az életbe!
Ahogy a taxival haladtunk a ház felé beugrott minden. Tisztán emlékszem, hogy hol jártam óvodába, hol van a játszótér, merre van az általános iskola, hol voltam először szerelmes. Még arra is emlékszem, hogy hol laktunk. A taxi szerencsére nem arra ment, aminek most örülök a legjobban. A taxi megállt a ház előtt, mi pedig kiszálltunk. A ház maga volt a megtestesült tökéletesség. A legmegfelelőbb, hogy itt éljem le azt a pár hónapot, amíg leérettségizek. Utána úgyis a Harvard-ra megyek, tehát nem kell sokáig Sacramneto-ba maradnom.
Érzem, hogy ez a pár hónap az érettségiig elég húzós lesz, Gördítsd elém az akadályokat, nem érdekel. Egy szívós csajjal akadt dolgod!